Belső gyermek❤

 

20190103_213647.jpgVagyunk néhányan…jópáran akik keresünk kutatunk.. A miértekre, és hogyanokra keresve válaszokat nem állunk meg a felszint kapargatva. Nem ijedünk meg a mélységektől és tisztában vagyunk a csend csapdájával.
A gyógyulás, önismeret és belső utazásaink elején találkozunk az addig ismeretlen…és mégis annyira ismerős belső gyermekünk létezésével. És minél többet tudsz meg önmagadról és a világhoz fűzödő létedről annál inkább gyógyítani szeretnéd Őt, és általa Önmagadat. És mosolyogva, tudatlanok naivitasával hallgatod a történeteket, a hogyan csinálták mások….és máris azon gondolkodsz…hogy na tessék, bizony én így meg így fogom a saját belső gyermekemet meggyógyítani. Mi lehet abba olyan nehéz? Aztán telik az idő és rájösz hogy ez nem is úgy van…Belsőnk különböző szinteken futó zegzúgos akadálypálya. El kell bukni párszor, és fel kell tudni állni. Egyedül. És amikor felhagysz azzal hogy mindent iranyítani akarj, hogy azt hidd mindent jobban tudsz mint az égiek…akkor kezded csak kapargatni a felszínét annak a buroknak amit meg szeretnél repeszteni. Mindeközben zajlik az élet nevű történet. És mikor legkevésbé várod megtörténik. Amikor felhagysz minden ellenállással…megtörik a jég.
Hosszú út van mögöttem…pedig csak nemrég indultam el. Hálás vagyok hogy érkezik segítség, van megérzés és akarat bennem. Van hitem. Emlékszem..nyugtalan éjszakám volt, és nap közben is nehezemre esett a gondolataimat kordában tartani…agyam folyton hülye szitukat vetített, mint egy elakadt dia képsorai, ezek a “tutti ez” vagy “biztos az” fog történni. A jelen történéséi nem indokoltál ezen gondolatokat és hozzá csatolt érzelmek intenzitását és rájöttem hogy régi félelmekkel és a már jól ismert lehuzó gondolatokkal állok szemben. Ez itt nem az itt és most fájdalma. Hogy olyan mélyen bennem van a seb…hogy a személyiségem és érzéseim alávetettjei lettek. Így aztán fogtam magam, jó kis tisztító nyugtató zenét bekapcs és meditáció. Mivel úgy éreztem ehhez egyedül kevés vagyok…elengedtem a görcsös akarást és segítséget kértem angyaloktól hogy mutassák meg hogy tudom magamban meggyógyítani ezt a sebet. Lassan elcsendesedtek a gondolatok és ott találtam a mai önmagamat mámánál a verandán ahogy nézek egy játszó kislányt. Babázott. Felismertem a szeretett Robi babám.
Mosolyogtam, köszöntem neki. Rám néz nagy szemekkel és azt mondja:
-Szia, már vártalak.
Meglepett. Leültem és néztem ahogy játszik-játszok. Nézem a kislányt, aki én vagyok. Figyelem ahogy körbekémlel. Körbenézek én is. Látom mamát, sapit…mindenki teszi a dolgát, bennem gyerekként ott az igyekezet hogy ne zavarjak, ne legyek útban.
Csendben beszélgetni kezdünk, amolyan kérdezz felelek. Ő kérdezett, a csendes kíváncsiság megmozgatott bennem mindent. Hogy hol voltam ilyen sokáig? Mit csináltam amíg távol voltam? Meséltem az életem. Aztán csend. Nyugalom és béke.
Csendet megtörve rám néz nagy kíváncsi szemeivel.
– Kimegyünk-e a kertbe? Lehet van málna.
– És ott lehetek hangos? jön az újabb kérdés.
– Mondtam bátran lehet hangos is. Bámi lehet, szabadon! Beszélgetünk ismét. A szeretetről.
Úgy éreztem fontos hogy erről beszéljünk. Hogy el kell mondanom hogy szeretve van, hogy mama szereti, sapi szereti, és hogy Ő úgy tökéletes ahogy van, és bátran legyen akár hangos is és mondtam hogy bízzon magában. Újra meg újra elmondtam mennyire értékes és különleges és szeretett kislány Ő.
– Még ő is szeret? kérdi.
Tudtam kire gondol, mivel ez a kérdés végig kísérte felnőtt éveimet. Mondtam hogy igen ő is szeret, de ő most beteg és nem tudja úgy kimutatni ahogy gyermeki lelke igényeli.
Aztán csendben voltunk egy darabig amikor megkérdezte hogy hozzám bújhat? Ekkor már sírtam mint egy kispatak. Mondtam hogy örömmel. Ölembe bújt csupa szeretet és megbocsájtás az ölelésünkben. A világ legjobb érzése áradt szét lelkem minden melységeiben. Csupa libabőr vagyok. A testem összes sejtje megborzongott. Rám néz azokkal a hatalmas barna szemekkel, és mondja hogy örül hogy visszajöttem.
– Ugye most már maradsz? kérdi.
Mondtam hogy mindig itt leszek még akkor is ha nem lát, én itt vagyok. És ölelt úgy ahogy sose ölelt senki. Lényem összes szeretetét éreztem, adtam és kaptam.
Aztán szép lassan lecsendesedtem, minden békés volt. Elaludtam. Életem egyik legbékésebb pillanatai következtek.
És igen…lehet az élet cifra meg játszani próbáljuk az isteneket…de végső soron önmagunkkal akkor találkozunk, önmagunkat akkor ismerjük meg amikor van merszünk teljes egészünkben Emberek lenni. Földi halandók aki bíznak és hisznek az égiekben, és angyalaikban.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s